A nevelés hazája

Absztrakt

A „nevelés hazája” megközelítés újat hozhat a neveléstudomány és a pedagógiai gyakorlat számára a professziónak az ezredfordulón történt tárgyalása után. Azóta a széteső európai kultúrában mindinkább a nevelésre hárul a hazát, sőt a világot megőrző és a társadalmat éltető szerep. Ez statútuma is a „nevelés hazájának”, aminek mai térképén jutunk el a fejlesztési utak csomópontjaiban működő központok szerepének tárgyalásához. Az új kihívásokhoz igazodó hivatástradíciók hiányában a sürgősségi megoldások a nevelés mind fájdalmasabb sebeinek csak a tetejét kezelik. A „nevelés hazájában” gyakran korábban születnek meg az újgenerációs hivatásképzések, mint hogy rendeződhetnének rokoni kapcsolataik a neveléstudomány és a pedagógia viszonyaival. A 20. századra intézményesült óvó és tanító hivatások, majd pedig a bölcsész paradigmából kaput nyitó tanárképzés melletti kibontakozásuk jellemzője a multidiszciplinaritás, amely az „embertudományok” modern kori felgyorsult fejlődéséből merítkezik. A bölcsész paradigma alapkérdése az elmélet és a gyakorlat közti viszonynak a hatékonyságot célzó versengése. Mindez a tudás adaptivitásának szerepére irányítja a figyelmet. Az adaptivitás és a normativitás kereszteződéseinek azonosításához a 20. század első felére való újbóli rátekintés is fontos. A „nevelés hazája” térképén eljutunk Esztergomba, ahol a pedagógusképzési utak jelenét is tárgyalhatjuk.