Szervezet és humánerőforrás a sajátos nevelési igényű gyermekek integrált nevelésének gyógypedagógiai támogatásában

Absztrakt

A múlt század második felében a sajátos nevelési igényű gyermekek iskoláztatásának tapasztalatai ráirányították a figyelmet az elkülönített iskoláztatás negatív kihatásaira, a szelekciós és szegregációs mechanizmusok hátrányteremtő jellegére. A nemzetközi szinten megjelenő integrációs tendenciák hatására hazánkban is elindultak a sajátos nevelési igényű gyermekek integrált nevelésével kapcsolatos pedagógiai kezdeményezések. Az integrált nevelés térhódításával a normál pedagógia irányából megjelent az igény a gyógypedagógiai tudás iránt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a sajátos nevelési igényű gyermekek integrált nevelése optimálisan csak a gyógypedagógiával együttműködve valósítható meg.
Míg Magyarországon a kilencvenes években a fogyatékos gyermekek, tanulók együttnevelése még meglehetősen gyerekcipőben járt, az Európai Unióban ebben az időben már miniszteri határozat rögzítette, hogy az integráció kell, hogy jelentse a primer formát az oktatásban. Ugyanebben a határozatban fogalmazódott meg először az a javaslat, hogy a speciális oktatás területén meglévő gyógypedagógiai tudást át kell vinni a főáramba (mainstreaming). A határozat nyomán Európa szerte nagyobb figyelem irányult a már működő és alakuló forrásközpontokra, melyek különböző szakemberek együttműködésével integrációt segítő, oktatási, fejlesztési szolgáltatást biztosítanak.
A külföldi impulzusok hatására, valamint a többségi intézmények gyógypedagógiai gyógypedagógiai tudás iránti igényre reflektálva az ország egyre több szegregált gyógypedagógiai iskolája vállalkozott arra, hogy integrált nevelést támogató szolgáltatásokat nyújtson a környezetében működő többségi óvodák, iskolák számára. Egyedi intézményi modellek alakultak ki, olyan gyógypedagógiai szolgáltató centrumok, amelyek a nemzetközi forrásközpontokhoz hasonló támogató rendszert működtetnek. A centrumokban megjelentek az utazó gyógypedagógusok, akik hálózatot alakítva az intézmény környezetében működő többségi intézményekben segítették a sajátos nevelési igényű gyermekek integrált nevelését. A célterület igénye és a napi gyakorlat hívta életre ezeket a törvény által nem szabályozott gyógypedagógiai szolgáltatásokat, jó példájaként az iskolák önfejlesztő törekvéseinek, valamint a többségi pedagógia és a gyógypedagógia együttműködési készségének.
Magyarországon a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 2003. évi módosítása lehetővé tette egy új intézménytípus, az egységes gyógypedagógiai módszertani intézmény (EGYMI) létrehozását azzal a céllal, hogy szakmai tudásbázisként sajátos nevelési igényű gyermekek, tanulók integrációs folyamatát támogassa. Az intézmények szegregált gyógypedagógiai iskolák talaján alakultak ki, pedagógiai szakszolgálati és szakmai szolgáltatási feladatokkal bővítve tevékenységi körüket. az egységes gyógypedagógiai módszertani intézmények az oktató-nevelő munka mellett pedagógiai szakszolgálati és pedagógiai-szakmai szolgáltatási feladatokat is elláthatnak, valamint utazószakember-hálózatot működtethetnek. A felvállalható pedagógiai szakszolgálati feladatok: gyógypedagógiai tanácsadás, korai fejlesztés és gondozás, fejlesztő felkészítés, logopédiai ellátás, konduktív pedagógiai ellátás, gyógytestnevelés. Az ellátható pedagógiai-szakmai szolgáltatások: szaktanácsadás, pedagógiai tájékoztatás, igazgatási, pedagógiai szolgáltatás, pedagógusok önképzésének, továbbképzésének segítése, szervezése, valamint tanuló tájékoztató, tanácsadó szolgálat. A törvény végre nyílt utat adott a gyógypedagógiai innovációnak és az iskolák országszerte több helyen szervezetfejlesztésbe fogtak, illetve már meglévő szolgáltatásaikat legitimálták. Elindult egy intenzív gyógypedagógiai innovációs folyamat, melynek fő célja a szervezetfejlesztés volt, a sajátos nevelési igényű gyermekek, tanulók együttnevelésének optimalizációja érdekében.
Az egységes gyógypedagógiai módszertani intézmények létrejötte új szerepelvárásokat támasztott a szegregált intézményekben eddig tanári feladatokat végző gyógypedagógusok elé. Speciális tudásukat egy másfajta pedagógiai környezetre kellett transzferálniuk, szakmai kompetenciájukat az integrált nevelés támogatásában új szerepkörben kellett működtetniük. A tanári szerepet fokozatosan felváltotta a tanácsadói, terapeuta, szolgáltatói, szupervizori szerepkör, mely folyamatos kompetenciafejlesztést igényelt, nemcsak a szakmai, hanem a szociális kompetenciák területén is. Az integrált nevelést támogató gyógypedagógus feladata nem korlátozódik a sajátos nevelési igényű gyermekek, tanulók habilitációs, rehabilitációs egyéni és/vagy csoportos fejlesztésére. A gyógypedagógus közreműködése kiterjed a gyermeket fogadó pedagógusok felkészítésére, a fogadó intézmény sajátos teendői ellátásának tervezésére és folyamatos tanácsadásra, mely az oktatónevelő munkán túl a szülők és az intézmény együttműködésére is kellő hangsúlyt helyez. Segíti a pedagógiai diagnózis értelmezését, figyelemmel kíséri a gyermek haladását. Javaslatot tesz gyógypedagógia-specifikus módszerek, módszerkombinációk alkalmazására, a gyermek igényeihez igazodó környezet kialakítására. Segítséget nyújt a szükséges speciális eszközök kiválasztásában. Kapcsolatot tart a szülővel a rehabilitáció sikerességét szolgáló ismeretek átadásával. Részt vesz a befogadó közösség felkészítésében. A habilitációs, rehabilitációs egyéni és kiscsoportos fejlesztéseken kívül az óvodai csoportban, iskolai osztályban is segíti a sajátos nevelési igényű gyermeket. A gyógypedagógus partner a megoldásokban. Tevékenységének kiemelt célja, hogy az általa támogatott fogadó intézmény valóban befogadóvá váljon. Olyan intézménnyé, ahol a tanítási, nevelési programok, a pedagógiai szemlélet és felkészültség, a szervezés, a tárgyi és személyi feltételek igazodnak a gyermekek speciális szükségleteihez.