Megjelent 2026-03-15
Kulcsszavak
- Antiqua et nova,
- Disegnare nuove mappe di speranza,
- Gravissimum educationis,
- karitász,
- katolikus nevelés,
- mesterséges intelligencia
This work is licensed under a Creative Commons Attribution 4.0 International License.
Absztrakt
A tanulmány a katolikus nevelés teológiai, antropológiai és társadalmi dimenzióinak átfogó elemzésére törekszik, történeti ívben vizsgálva a II. Vatikáni Zsinat Gravissimum educationis (1965) kezdetű deklarációjától a Hittani Dikasztérium és a Kultúra és Nevelés Dikasztériuma Antiqua et nova (2025) kezdetű közös jegyzékéig és XIV. Leó pápa Disegnare nuove mappe di speranza (2025) kezdetű apostoli leveléig vezető fejlődést. Kitér arra, hogy az Egyház nevelésről alkotott felfogása alapvetően a személy, a család és a nevelés fogalmi háromszögének egységére épül, amely az elmúlt hat évtizedben nem csupán megőrizte érvényességét, hanem a modern technológiai és társadalmi kihívások közepette új értelmezési horizonttal gazdagodott. A katolikus nevelés küldetése – az emberi személy Isten képmásaként való kibontakoztatása – a tanulmány értelmezési keretében olyan integrált antropológiai modellként jelenik meg, amely egyszerre kívánja szolgálni a transzcendenciára irányuló emberi hivatást és a társadalmi közjó építését. A magyarországi jogi környezet elemzése rávilágít arra, hogy a hazai szabályozás a kooperatív szekularizmus jegyében teszi lehetővé az egyházi intézmények autonóm, mégis közjót szolgáló nevelői tevékenységét. A tanulmány a katolikus nevelés hagyományát összeveti a modern pedagógiai diskurzus materialista tendenciáival, és rámutat a pusztán mérhetőségre építő megközelítések hiányosságaira. A szerzők széles körű nemzetközi kutatási eredmények felhasználásával mutatják be a vallásosság és iskolai eredményesség sokrétű kapcsolatát, jelezve, hogy a modern szekularizációs elméletek nem képesek maradéktalanul megragadni a vallási szocializáció közösségi és morális jelentőségét. A mesterséges intelligencia térnyerésével összefüggésben a tanulmány kiemeli, hogy a technológia nem válthatja ki a nevelés lényegi, mélyen emberi dimenzióit: a személyességet, az érzelmi és spirituális intelligenciát, a közösségi kapcsolatépítést és a kreatív felfedezés élményét, illetve hogy – az Antiqua et nova értelmezése mentén haladva – a technológia akkor illeszthető be az oktatás folyamatába, ha azt megfelelő etikai reflexió is kíséri, és a nevelés központjában továbbra is a személy méltósága marad.